Megszületett a Mosolyosblog! Hogy miért? Egészen egyszerűen azért, mert ígéretet tettem. Ezt kicsivel bővebben is kifejteném...
Tapasztalataim szerint a mosoly élőlény. (A teremtés-elméletben hívők az égre merednek, Darwin szegény csuklani kezd.) Az elmélet azon alapul, hogy az említett lény szaporodásra képes. Ha megfigyelünk egyetlen mosolygyanús emberarcot, láthatjuk: a környezetében akad legalább még egy. Így már jogos a következtetés: amint a mosoly megfelelően termékeny talajt (befogadó agyat) talál - osztódóképes. (Brehm homlokán emeletes ráncok épülnek.) Értelmet is fellelni vélek a lény viselkedésében, hisz felismeri: az egyfejű, kétlábú, csőrtelen földlények nem képesek nap mint nap a csendes derű puha pulóverét magukra ölteni, ezért a túlélése érdekében tanulékonynak bizonyul (Pavlov véletlenül rálép egy gombra; agyában szikra gyúl, majd gyorsan készít egy szendvicset) s végül változatos formákat ölt. (Linné – aki csak a fizimiska alapján szortírozta az élőlényeket, ekkor sírva fakad) Hol lepkeszárny-érintésnyi halványság a mosoly, hol torokszorító-könnyes, esetleg csupán egy furcsa fintor, vagy tétova arcizomrándulás, máskor meg a csendes derűből akár nagy nevetés is lehet. (Micsurin elvörösödik: hogy, hogy nem az ő agyában fogamzott meg ily sokféle variáns?) Fogadjuk hát el őmosolysága valamely rokonát - és ne vegyük az életünket (legalább a nap néhány pillanatában) halálosan komolyan.
Mint már említettem: ígéretet tettem - a mosolynak. Ha szaporodni vágyik, segédkezet nyújtok neki. (Gyanítom: elmejobbítók keze a naptárhoz nyúl; hol is lelnének a szerző számára üres helyet…)
Hoppá
A szomszéd szobából szokatlan zsongás érkezik. A fél tucat tinédzser valószínűleg világot vált. Halk, megfontolt érveléseket, hosszú gondolkodásszünet követ. Ismerem már jól a megnyilvánulásaikat; milyen témáról, mekkora hangerejű és érzelmi töltetű a csevej. Ha csiklandós kuncogás, akkor a fiúkat tárgyalják ki, az indulatos hangoskodás, valami nagy igazságtalanságra utal, s ha berezonál kezem alatt még a klaviatúra is – nos, olyankor csupán a zenét élvezik. De ez, most valami más. Számomra ismeretlen. Ébred is bennem valami fura aggodalom, de hallgatózni, mint tudjuk, nem illendő dolog. Azonnal kiderül, az említett dolog szükségtelen, a bölcsnek tűnő beszédből egyszerűen átszivárognak az ajtón egyes szavak. Már nem vagyok képes jelenlegi feladatomra koncentrálni, mert minduntalan a „hoppá” érkezik. Egy mondat hosszúságú idő alatt olykor több hoppá is. Nem szokásom megzavarni a társalgásukat (legfeljebb szendviccsel, pogácsával, vagy bodzaszörppel), de most udvariasan bekopogok.
- Mi ez a sok hoppá? Felvilágosítanátok?
Saját termésű serdülőm nagy sóhaj után a fejéhez kap. A mozdulat értelme: mi, úgynevezett felnőttek (szerinte), ha nem is váltunk az idők során teljesen gyengeelméjűvé, de legalábbis valami részleges agyzsibbadást szenvedtünk el. Tudja, épp ezért, Ádám-Évától kell a magyarázatot elkezdenie.
- Léteznek dolgok, fogalmak.
Idáig persze értem, világos. A mondandót a többiek csendes vigyorgása öleli körbe. Ezt is értem.
- Bizonyos dolgokat, fogalmakat, ismertek már az ősemberek is, mégis a különböző törzsek és népcsoportok más, más hangsorral fejezték ki. Nézd csak meg a sziklát, a villámot, a tüzet, a halat, mennyire másként nevezi a kínai, az angol, a francia, hogy ne folytassuk a sort a végtelenségig.
Szabatos, érthető a megfogalmazás, elég, ha bólogatok, és kíváncsian várom a folytatást.
- A népek, a tárgyak, vagy fogalmak nevét, mindig a megfelelő helyen használják. Igaz, hogy a föld névből lesz földszint, meg földfelszín is, de ezek használata is mindig szabályszerű. Nem tesszük hozzá szükségtelenül, hogy igazi föld, igaz földterület, igazi földműves. Hiszen így az igaz szó oly sokszor hangzik el, hogy értelme egyszerűen szertefoszlik, akár egy funkcióját vesztett, agyonhasznált papírzsepi. Ha minden szó, minden fogalom elé odatesszük, akkor pedig már végképp. Ugye, milyen furán hangzana: igazi bolt, igazi együttműködés, igazi igazság? Ezt az igazi-t már annyira elkoptattuk, hogy, amennyiben elhangzik, a hallgatóság fején egyszerűen keresztül szalad. Most próbálunk helyette valami mást, újat, használható kifejezést találni. Ez egy legeslegújabbkori nyelvújítás. Ugye, te is tanultál Kazincziről és koráról? (A kérdést, szigorú homlokráncolás követi.) Majd az utókor eldönti, amit kitalálunk, használhatónak bizonyul-e. Hiszen képződtek már korábban is furcsa, olykor mókás kifejezések, mint a nyakkendő értelmű nyaktekerészeti mellfekvenc, vagy a gőzpöpöfögészeti tovalöködönc, mégis kikoptak a nyelvből. Persze e furcsaságokat leginkább csak a szájhagyomány őrzi, hisz én tőled hallottam és te is az anyukádtól. Gyengébbek (a felnőttek), fordíthatják maguknak, jelenlegi tevékenységünket akár - átnevezésként is. Abban mi magyarok úgyis jók vagyunk.
- De hogy jön ide a hoppá?
- Még keressük a megfelelő hangsort, de mert egyelőre jobbat nem találtunk, így pillanatnyilag a hoppá rendelkezik, az igaz jelentésével. Hiszen szükséges egy szó, amivel kifejezhetjük, hogy pl. Piri néni egy igazi tanár, de sajnos az igazi igazra, már senki nem figyel oda. Bezzeg, ha úgy mondom: Zsolti egy hoppá jó fej, mindenki felkapja a fejét!
Már megint bólogatok, ellenérvem nincsen, alighanem az éles nyelvű és sebes agyműködésű serdülőnek „hoppája” van…
Rövidke részlet a Néhány sikerületlen szerelmek ciklusból
- A mi kapcsolatunk egyszerűen tökéletes! Ízlésünk, színvilágunk stimmel, mindketten természetközeli lények vagyunk. Én röpdösök körötted, s te is velem lebegsz. Mondd, hogy ez az érzés, ez a nász örökké fog tartani! Bár vitáink akadnak – persze a pöttyökről is -, de ezek, szerintem, nem gáncsolhatják el a szerelmünket. Azért jobb lenne, ha belátnád: a pöttyöket a kabáton, hátul kell viselni. Nem pedig nyakon, lábon, karon, meg még a szoknyán is. Be kell, hogy valljam, a te pöttyeid egyszerre vonzanak és taszítanak. Fura érzés, hogy mozognak, közlekednek. Viszont mióta ráébredtem: ehetőek, azóta sokkal jobban kedvelem a te másságodat. Még hálás is vagyok, hiszen ezekkel a nyüzsgő pöttyökkel naponta jóllakatsz. Nana! Most mit csinálsz? Kánkánt akarsz táncolni, hogy nyakadba kaptad a rojtos szoknyád?
A szoknya ekkor fecnikre szakad, viselőjéről leomlik. Ez utóbbi dolog, persze még nem kellene, hogy baj legyen…
- Miért dobtad le? Míg viselted, izgató voltál, érdekes. De most? Hirtelen kiderült, voltaképpen már teljesen pöttytelen vagy, és ráadásul enyhén fonnyadtka is!
Majd a katicabogár, feledve a korábbi, időtlennek érzett szerelmet, átlebben egy másik, épp bimbózó, tetvekkel bőven pettyezett pipacsra.
Buli van
Könyökkel nyitom a teraszajtót, mivel két mellső végtagom egy lavórméretű kutyatál által foglalt. Gondoltam meglepem a jószágot egy korai vacsorával, melyet még nyugodt körülmények között fogyaszthat el, hisz még épp csak szürkül. Én lepődöm meg, mert a borjú méretű, a helyett, hogy fegyelmezetten, ülve várná az étkezést – teljes életnagyságban beront. Érthető: odakint lőnek. A rohanás lendülete engem is megbillent, majd félfordulatnyit pördülök a mancsok által padlóra küldött lucskos havon. Nem is lennék olyan rossz zsonglőr, hiszen a forró leves által felturbózott kutyaétel a tálban marad. Úgy látom, ma a kutya a konyhában kap vacsorát. Lavórkát óvatos mozdulattal teszem le a kőre, ezzel egyidejűleg a pofátlan macskákat elhessegetem. Nagy bánatukra ki is csukom őket. A kutya még rója a majré okozta köröket az asztal körül, én meg türelmesen várom: legyőzi-e a félelmet az üres gyomor. Legyőzi. Kiürült tál a helyére, ajtó kinyit, kutya elégedetten elhever a karácsonyfa melletti szőnyegen. Csóvál néhányat, ennek folyományaként az alsó ágakról a boa leomlani készül és harangozni kezdenek a gömbdíszek. Vöröske ugrik, hiszen ami mozog, azt támadni kell és hosszasan fenntartja a fénylő gömbök kilengéseit.
Durranás, reccsenés, kutya a fa alatt hasmánt (milyen szerencse, hogy a fenyő, bajmegelőzés gyanánt több ponton ki van kötve), a kis vörös feltupírozza magát és fejest ugrik a könyvespolcon talált aprócska helyre. Nyomorultakat kilöki, hogy megnagyobbítsa a búvóhelyet. Szegény Nyomorultak… Körülnézve felfedezem a felmosórongyot a küszöbön. Színe, akár egy alapos nagytakarítás utáni textilféleség, melyet a folyamatosan mind szutykosabbá váló vízbe mártogattak. Közelebbről már láthatóvá válnak a cirmos csíkok. Felemelem, ő rendületlenül rongyállagú, talán ez a túlélési technikája, hogy élettelennek tetteti magát. Hógolyó laposkúszásban ékezik, besimulni vágyik a padlócsempébe. Akciója eleve kudarcra van ítélve, mert a négylábú eléggé terjedelmes, és ráadásul a padlólapok rozsdabarnák. Eredetileg a Hópihe nevet nyerte meg, csak valamivel később gömbölyödött ki hógolyóvá.
Kutya magához tér, orrát a dohányzó asztalon lévő süteményes tál vonzza magához. Túl könnyű dolga lenne - már amennyiben elfordulok -, mert a szaglószerv, meg a száj, álló eb esetén jóval magasabban van, mint a bejgli. Jobban járok, ha a sütitartalmú tálat a konyhában biztonságba helyezem. Cirmi közben még mindig a karomban lóg. Őt nem izgatja fel a dió-mák-cukor-citromhéj illat. Kihívás így a süteményt és macskát tartva nyitni egy szekrényajtót. Nem is bizonyulok elég ügyesnek, két szelet lecsusszan. Az egyik, az eb jóvoltából már röptiben elfogy, a másik landol a kövezeten. Nyomában kutyanyállal kevert morzsahalom marad. Holnap takaríthatok…
Újabb robbanás sorozat. Értem én, e jeles napra sokan szereztek be élvezetes látványt kínáló durranószereket, de miért kell ezeket éjfél előtt letesztelni? Ráadásul a tesztvizsgálat már napok óta zajlik. Tehát mégsem értem. Cirmi lecsúszik, cserébe átöleli a bokámat. Aztán már a saját fejét öleli, mancsokkal próbálván eltakarni szemet, fület. Szegény, vagy túl kevés e feladathoz a mancsa, vagy túl sok az érzékszereve. Vöröske lelök a polcról egy Agatha Christie-t is. Mennyivel szélesebb ívben repül, mint a komolyabb irodalom! Hógombóc felugrik a pinceajtó kilincsére, ez által az ajtó nyílik, ő lerohan. Kutya, behúzott farokkal céltalanul járja a köröket. Most nem a csóválás, hanem a gerjesztett menetszél sodor magával gömböket, szaloncukrokat. A szivárvány színeiben pompázó égősor egy része már nem a fát díszíti, hanem a szőnyeg változatos mintázatát emeli ki. A törékenyebb holmikat óvatosan befocizom a fenyő alá. Már amit Vöröske még nem gurított szerteszéjjel. Még szerencse, hogy mostanában a díszeket nem hajszálvékony üvegből készítik.
Talán ha bekapcsolnám a TV-t… Ez jó lesz: Mi kell a nőnek. Mel Gibsonnak szinte mindent elhiszek. Épp ezért nagyon kell röhögni, hogy miként próbálgatja a nőknek szánt szépítőszereket.
A robaj kivételesen a pincéből jön. Lefejtem magamról a rongynemű cirmost, Vöröske rendületlenül fedezékben, kutyára rácsukom a szobaajtót. Hógolyó felrohan. Hihetetlenül gyorsan átfestette magát, szemmel láthatóan a hamutartalmú vödör aktív segítségével. Pislog, aztán megrázza magát, mint egy kutya. Alighanem az év első napját takarítással tölthetem.
Ötlet jön. Még egy adag ételt a macskáknak! Talán bepárnázódnak az idegek. Egyidejűleg kétségeim támadnak: Hógombóc már így is eléggé párnás… Az első ötlet győz. Vöröske rohan a konzervnyitás hangjára, Hógolyó feszes vigyázban ül tálkája mellett a cipős szekrényen. Körülötte csendesen gyűlik a hamuszín por. Kutyát eközben beterelem a nappaliba, ne falja fel az összes eledelt. Cirminek kérvényt kell benyújtanom legalább három példányban, hogy szíveskedjen pár falatot az én kedvemért… A májkrém beválik, a macskaeledel nem.
Sivítás, robbanással. Ez nagyon közeli, belereszketnek az ablaküvegek is. Kutya nyüszít, kaparja a csukott ajtót, Vöröske fent terem a szekrény tetején, Hógolyó lerohan újfent a picébe, Cirmi a kövön élőhalott. Kosárlabdázók megirigyelhetnék a reflexeimet, melyekkel – miután kinyitottam az ebnek az ajtót – még billenés közben kapom el a szekrény tetejéről Vöröske jóvoltából leborulni vágyó fikuszt. Növény élete megmentve, de némi virágföld azért érkezik, részint a nyakamba, részint a padlóra. Ez utóbbit félre rugdosom, ne tapossuk szét. Az előbbin viszont hangosan vinnyogni kell, hogy nemcsak lakást kell majd pucolnom, hanem magamat is…
Még mindig sivít és robban. Csakazértis az ablakban állok, valamit lássak is a tűzijátékból. Látok. Szép. Tulajdonképpen szeretem nézni. Csak a hangja! Azt tudnám feledni… Gyanítom, az állatok is. Vöröske is sivít, mert miközben leugrik a szekrényről, magával sodor a konyhai pultról egy szódásüveget. Buddha békéjével nézem, tudom – nem üveg, hanem műanyag, robbanni nem fog. Viszont a nyomókájára esve spriccel. Kutya duplafrászt kap, nyüszítve menekül. Buddha rendületlenül velem van, ám érik az elhatározás: valamit inni kell! Alkoholtartalmút. Az alkalomhoz a pezsgő illene, de erről lebeszélem magam, ugyanis az durran. Szegény tizenhat lábú lénynek már így is épp elég a kintről érkező hétfrász. Találok megkezdett vörösbort, mely halk cuppanás árán nyitható. Kellemes, száraz. Viszkis pohárba töltöm, részint, mert sok fér bele, részint, mert stabilan álló nehéz üvegdarab. Ezt valamiféle előérzet súgta…
A következő, mindent megrezdítő robbanás a nappaliban ér. Gyanítom, a szomszéd lőtt. A TV film még megy, Mel Gibson épp pszichiáternél ül, mert szörnyen zavarják a fejében hangoskodó női gondolatok. Kutya a dohányzóasztal alá furakszik be. Némi anomália áll fenn az eb és a rendelkezésére álló hely mérete között, így az asztal megbillen, lecsúszik róla jegyzetfüzet, golyóstoll, csomagnyi papír zsebkendő, adventi koszorú és még pár egyéb dolog. A vörösbor tartalmú vastag poharat még időben elkapom. Biztos, ami biztos, a lényeget magamba töltöm. Hogy hol vannak pillanatnyilag a macskák? Azt nem tudom.
Vöröske érkezik, kölökként minden zaj forrása izgatja és a golyóstoll koppant, aztán zörögve gördült. A kölök jóvoltából beszorul az ajtó alá. Próbálom az ajtót nyitni, csukni, hátha… A toll szorult helyzete szörnyű csikorgást kelt. Négykézláb, vonalzóval, hosszas fáradozás után kiszabadítom. Vöröske segíteni igyekszik, de félős, hogy csrébe beszorul az ajtó alá a mancsa. Lenne akkor itt bent is nagy sivítás. Cirmi a hátamra ugrik, onnan drukkol dorombolva. A kutya nem érti fura testhelyzetemet, ezért segítőkészen és nyálasan fölém hajol, majd a fülembe liheg. Hógombóc még nem került elő a pincéből. Eszembe jut Mel Gibson pszichiátere. Talán nekem is…
Durr-szünet van. Halkonzervet bontok, hátha így felcsalogathatom a pincében kóválygót. Bingó! Bár egyre kevésbé ismerhető fel. A hamuban hempergés úgy tűnik szenvedélyévé vált és begyűjtött jókora adag faforgácsot is. Eldurran az agyam és egy székkel eltorlaszolom a levezető ajtót. Hogy ez miért nem hamarabb…
Élvezem a pillanatnyi békét, végig fut a szemem a jószágokon. Látványos színkavalkád. A kutya, nagy méretéhez méltó módon nagyon fekete. Mellette a gyárilag piszkosnak tűnő és az egyre kevésbé fehér, majd felfedezem az imént még rókavöröset – zölden. Bizonyára a gravitáció vonzotta le a fogasról türkiz színű sálamat, ám a kölök az alkalmat kihasználva beletekeredett. Harsányan szirénázik, szabadulni vágyna. Mivel egy újabb nagy robbanás jól megijeszti, így összes körmével kapaszkodik a textilbe. Eltart egy jó ideig, míg az élőlényt és az élettelen tárgyat egymástól megszabadítom. A veszedelemből menekülve eszébe jut az anyagcseréje és beugrik az almos tálcába. Az ugrás íve nem bizonyul megfelelőnek, mert közben ismét lőttek egy nagyot, így macskával együtt billen ki a dobozból az alom. Az almot, lapát segítségével vissza tessékelem a tálcába, a macskát nem kell, megy magától.
Fáradok, be kell valljam. Bár még csak féléjfél van, de megágyazok. Cirmi beköltözik az ágyneműtartóba, be is bugyolálom egy öreg pokrócba. Jókor. Érkezik egy újabb szörnyen erős durranás. Már nemcsak az ablakok ciceregnek, hanem kileng a csillár is és teljesen önerőből huppan le a polcról az Elveszett futár. Kicsit már én is elveszett vagyok… Kutya elbújna a felmosórongy-imitátor mellé. Lebeszélem róla. Ekkor az ágyamat kívánja meg. Arról is lebeszélem. Hógolyónak kibélelek egy papírdobozt régi rongyokkal. Szíveskedik elfogadni. Gondoltam, elteszem a maradék halkonzervet, de már csak az üres dobozt látom. Bizonyára a kutya arra járt…
Épp jókor töltöttem ki a maradék vörösbort, s már indul is a minden eddiginél nagyobb durranás-sorozat. Lőnek oda, vissza. Ostromlott várban érzem magam. Hógolyó, akár ha ágyúból lőtték volna ki, a konyhába rohan. Én utána. Milyen kedves tőle, hogy nem a szőnyegen… A kövezetről mennyivel könnyebbb feltakarítani a még jól felismerhető szardíniát. És én még szegény kutyát gyanúsítottam.
A TV-t kikapcsolom, Mel Gibson befejezte a filmet, felvette a gázsit és bizonyára már a jól megérdemelt pihenőjét tölti.
Pillanatra felrémlik a jól begyakorolt ügymenet, azaz fürdeni vágynék alvás (alvás, ekkora zajban?) előtt, de erről lebeszélem magam. Kutya bizonyára velem jönne, s magát (és engem) nem kímélve igyekezne a veszedelmes víz alól kimenteni. Marad egy villámgyors nyak-, és fülmosás.
A ropogásokat, durranásokat már nem lehet egymástól különválasztani. Cirmi beásta magát (nem egy lövészárokba, hanem) az ágyneműtartó mélyén, a neki felkínált pokrócba, Hógombóc a fordított irányú anyagcsere fáradalmait piheni, a kölök befészkelt a paplanom alá. Kutyát újfent lebeszélem az ágyam birtokba vételéről, így bekúszik alá. Bekúszna. A feje befér, két mellső lába is, meg egy kissé a vállöve. Az ágy átveszi a kutyareszketés ritmusát, lábai a padlón kétségbeesett S.O.S.-t tamtamolnak. A kutyát agyrázkódástól féltem, az ágyat lábtöréstől. Vöröske pánikszerűen távozik a már bemelegített helyről, földrengést sejdítve.
Gyanús a csend. Most vagy kifogyott a a muníció, vagy pezsgőszünet van, esetleg oly mértékben tudatmódosult állapotba kerültek a lövöldözők, hogy már nem találják sem a tűzijátékszereket, sem a kezüket.
Az állatsereglet kezdi felvenni normál állapotát. Kutya a kis szőnyegen fekve, orra az ágyról lelógó kezemet nedvesíti, a macskák együtt gubóznak be a kartondobozba. Príma. Így mindegyik hamus lesz.
Az utolsó gondolat: egy frászt fogom az év első napját nagytakarítással tölteni, hiszen akkor a babona szerint… Az utolsó utáni gondolatfoszlány kaján vigyort kelt: jövőre kihúzom kalapból egy családtag nevét. Én programot csinálok és a peches bulizhat a tizenhat lábúval!
Több gondolat nincs. Alszunk.
Szépségverseny
Érzem, itt voltál. Az orrom mondja. Nem is csupán a jelenlétedet - valami mást is. Talán azért nem tudom, hogy ez mit jelent, mert még kicsi vagyok. Ezt a többiektől hallottam a klubban és igaz kell, hogy legyen, mert ha ott körülnéztem mindenki nálam nagyobb volt. Kérdeztek a családomról és hogy honnan jöttem. A mamámra nem emlékeztem, ma sem emlékszem, csak arra, mindig szörnyen éhes voltam, fáztam és a sok zörej menekülésre késztetett. Aztán jött egy Nagy és megfogott.
A klubban már minden jobb lett. Sokan voltunk, nem kellett fázni, és került étel is. Bár jöhetett volna az eledel gyakrabban is. De az nagyon nem tetszett, hogy vonalakkal voltunk egymástól elválasztva és én nem tudtam közöttük átnyúlni, meg nem volt hely szaladgálni sem. Az egyik szomszédom mondta úgy - üdvözöllek a sinté... A másik szomszéd, aki mindig nagyon kedves volt, ekkor gyorsan félbeszakította – ne beszélj így a gyerek előtt! Ez itt a klub. Sajnos ez, a nagyon kedves, nem lehetett sokáig a szomszédom. Talán a csúnya szeme miatt, vagy azért, mert olyan furán tartotta a lábát? Egyszer csak benyúlt a vonalak között a Nagy keze és a szomszéd szinte azonnal elaludt. Ezt nagyon furcsállottam, mert előtte nem volt álmos. Aztán a kéz magával vitte. Az is furcsa volt, hogy nem hozta vissza.
Egy nap, etetésidőben jött egy ismeretlen Nagy. Nyűgös voltam és éhes, morgott a hasam, de rám szólt a megmaradt szomszéd – ne hisztizz! Most kezdődik a szépségverseny! Húzd ki magad, mutass érdeklődést, dugd az orrod a vonalakhoz! Aztán sóhajtott egy nagyot – a szépeket, fiatalokat, általában valaki elvi… Majd kijavította magát – hamar elviszik.
Az új Nagy sétált egy kicsit, körülnézett, aztán megállt az én vonalaim előtt. Egészen lágy hangon kezdett beszélni. Hozzám! A hasmorgásom teljesen megszűnt és a lábaimból a feszülés is kiengedett. A szomszéd pedig azt súgta - megnyerted a szépségversenyt. Győztél!
Most tanulom az életet az új Naggyal. Itt jó nekem. Az utcán rossz volt, a klubban pedig épp csak elfogadható. Furcsa, itt is vannak vonalak, de egészen másmilyenek, göcsörtösek és vastagok, ezért mindre fel lehet mászni és eleget futkoshatok. A tálkában mindig találok ételt, kellemes meleg van és az új Nagy gyakran ölbe vesz. Olyankor a hátamhoz dörgöli a tenyerét, én meg domborítok, hogy minél jobban belesimuljak. Csak az nem tetszik, ha a padlón levő valamiben élesítem a körmöm, olyankor mindig rám szól, meg azt sem szeretem, ha a virágcserépből kiemel, hiszen épp kezdtem volna ásni! Gyakran mondja felemelt hangon – marcipán! Ez talán valami tiltó szó lehet? De mondja máskor is, kedveskedve: marcipán, szépségem. Az utóbbi szó számomra is értelmezhető, hiszen megnyertem a szépségversenyt, de ez a marcipán… Mindenesetre igyekszem a kedvében járni, és ha hallom ezt a furcsa szót, akkor gyorsan odaszaladok. Persze szaladok akkor is, ha megzördül a tálkám.
Most is itt ülök az ölében, működik a berregőm és szimatolom az érthetetlen valamit. Furcsállom, hogy még mindig érzem az új Nagyon. Ő pedig érti a kérdésemet, mert nagy sóhaj után mesélni kezd.
- Jól érzed. Volt egy társam. Sajnos el kellett búcsúznom tőle.
Már kezdem felfogni: a furcsa szagnyomok talán betegség vagy öregség. Csak azt nem értem, miközben az új Nagy rólad mesél, miért csepeg a kezére valami olyan, mint az eső csak sokkal sósabb. Nem ízlik, de lenyalogatom.
Hálás vagyok, hogy itt voltál. Azért is, hogy elmentél, ha menned kellett, hisz épp ezzel tetted lehetővé, hogy megnyerjem a szépségversenyt. Az én új Nagyomat, a mi Nagyunkat pedig azt hiszem - a családommá fogadom.
Gondolom, te is ezt tetted…
Kihallgatott magánbeszélgetés
- Uram! Szólítottál? Már vártam. Arra kérlek csupán, tedd jó hangosan, mert a fülszerkezetemben az elemek épp kimerülőben vannak. Jómagam is már meglehetősen kimerülőben vagyok, ezért várom annyira a hívásodat.
- „Karod erős”
- Uram, Te biztosan hozzám beszélsz? Nem korlátozza valami a látásodat? Nézz meg jobban! Azt én is állítom, hogy a karom erősebb, mint a lábam, hiszen elbírja a járókeretet. De sajnos ez már nem igazi erő, hiszen az izmok helyén csak valami lötyögvények maradtak.
- „szíved emelkedett”
- Uram, ezt valóban eltaláltad. Emelkedettnek mondható az említett szerv több szempontból is. Soroljam? Kíváncsi vagy rá? Hallgatásodat beleegyezésnek veszem. Először is, épp most emelkedett a lift jóvoltából a másodikra. Másodszor, testemben is emelkedett helyet foglal el, mert a kis pocakból az idők során jóval nagyobb lett, így, ami útjába került, a testben mindet feljebb nyomta. Harmadszor, ha a harmadikra nézek, s legeltethetem szemem a frissnyugdíjas Boriskán – tudod: olyan bögyös-faros típus -, olyankor mindig a mandulámban dobog. Hálás vagyok Uram, hogy adsz a rossz dolgok mellé jókat is! Például ezt a panorámát, fel a harmadikra - különösen, ha egy kis szél is lengedezik. Álmodozni szabad - ugye ez nem bűn -, csak tenni nem. Az viszont rossz, hogy mindig rövidre kell fognom a bámulást, mert rám szól az asszony.
- „végtelen a tér”
- Ó, nemcsak a tér tűnik manapság végtelennek! Minden táv az. A konyhát, a fürdőt, még elég jól megközelítem, de az udvar, az utca, a kisbolt, már számomra végtelen nagy távolságra van. A térre meg már egyáltalán nem megyek mióta a többiek kiutáltak. Rám fogták, szándékosan verem le a sakkbábukat, pedig csak a kezem remeg. Viszont valóban a végtelenség nyílna meg számomra, ha nemcsak gondolatban – ezt-azt a bögyös Boriskával. Tudom, tudom, ha túllépek a gondolatiságon, az már valóban bűn, de vállalnám érte mindazt a penitenciát, amelyeket cserébe, rám, kirósz.
- „mely munkára hív”
- Jajjne! Kérlek Uram, legalább Te ne! És ötleteket se osztogass, van abból mostanában épp elég. Egyes elméletek szerint a féllábúnak kinőhet még a lába, elvárnák bizonyára tőlem is, számoljam a betöltött 80 után, az éveimet visszafelé. Így, hipp-hopp, újra munka-életkorú lehetnék. Benne lennék én a visszaszámolásban, csak az erőt is visszanyerjem vele! Uram! Nagyon régen csendben vagy. Nincs több mondanivalód számomra? Nem hívsz magadhoz megpihenni?
- „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”
- Jaj, Uram, ez már biztosan téves kapcsolás, hiszen én Béla vagyok! Az igaz, hogy küzdöttem életemben eleget, felneveltem az asszonnyal a gyerekeket, sőt, bár nem önszántamból, de még háborúban is részt kellett vennem. Azóta jelzi jobban a rossz lábam az időjárás változást, mint egy hivatásos időjós. Küzdöttem és bíztam is egyidejűleg, de manapság a kettő egyszerre nem megy! Bízva bízom abban, ugyanis, hogy működni fog a lift, és nem kell magamat a földszintről, a másodikra – felküzdenem.
Uram, kérlek, nézd el nekem, hogy önös érdekből neved a számra vettem! Mentségem annyi csupán, a történetet nem én, a tudat-én írta, hanem valami bennem piszkoskodó kisördög. Talán pont Lucifer. És amit ő elrontani szándékozik, abból, meglehet – végül mégis valami használható dolog lesz. Egyúttal elnézést kérek Madách Imrétől is az idézetek nem rendeltetésszerű felhasználása miatt. A szerző.
BÉRÁLMODÁST VÁLLALOK
Anna frissnyugdíjas. Kedélye még libikókaként billeg, a végre kialhatom magam és a márnincsrámszükség fojtogató érzete között. Aztán feltalálja magát és a hirtelen rászakadt időt a természetben tölti. Hazatérve a régi körfolyosós bérházba, mindenkihez akad egy jó szava. Persze aki a földszinten lakik, s jó időben ajtaja, ablaka nyitva, hogyne invitálná be a munkából érkező lakókat az épp megsült pogácsa illata, vagy csupán a csendes dúdolgatás. És Anna mesél. Az ősziesre színesedett erdőről, a rétről, hol épp egy nagy nyúl futott át. Képzeld: épp olyan volt, mint egy hosszúfülű, csonkafarkú, nagy cica! A következő napi történet főhőse a köd. Hiszen mindent beterített a szomorú szürkeség, csak egy fahéjszínű ágon lebegtetett a gyenge légáramlat, egy ottfelejtődött okkersárga falevelet.
Mikor berobbant a tél, csúszékonnyá változtatva az utakat, Anna megértette, ez bizony nem az ő számára kijelölt túrázós évszak. Ekkor kezdődtek el a hosszú (téli) álmok. És Anna el is mesélte mindenkinek, aki hozzá betért.
A hajóutat, viharban.
Nem tudtam rájönni, tengeren vagyok, vagy csak egy igazán nagy tavon, mert a vihar feketesége szokatlan dimenziót nyitott. Mint egy gigászi élőlény gomolygott a hajóárbocon ülő felhő. Hol sziklás nagy hegyet gyurbált magából, hol egy palackból épp megszökött dzsinnt; majd mintha valaki tovább lapozta volna a fura mesekönyvet, eltűnt a szikla, szertefoszlott a dzsinn. Maradt csupán a fekete félelem. A félelem hirtelen cikkcakkos fénycsíkokat kapott és rettentő dörrenéseket. Az volt a leghihetetlenebb, hogy előbb jött a hang, csak utána a fényfelvillanások. Vörösben, harsány zöldben, csillogó narancsban és olyan szörnyűségesen éles kékben, hogy az embernek még a gerince is felsikoltott, majd azonnal menekülhetnékje támadt, csak épp nem volt hová elmennie. A gerincnek sem, meg az embernek sem. Hiszen már hajó sem volt, a felhő mindent eltakart, a hajóhidat, a korlátokat, az ember lábát is. Végül már a kezeimet sem láttam. Aztán új hang érkezett az álomba:
Csapó! Mára ennyi volt!
A következő álom már megrendelésre érkezett. Pistike a félemeletről kérte: álmodhatnál állatokról is! Olyan csodálatos volt nyáron az állatkert, de anyu azt mondta: most télikabátra van szükségem, aztán ki kell fizetnie a téli tűzifát, így még várhatok, míg az állatokat újra láthatom. Majd azonnal „ki is fizette” az álmodás bérét, azaz melegen megölelte Annát.
Anna másnapra megálmodta a feladott leckét.
A zsiráf, a zebra, meg a nagy kétpupu teve összebeszéltek. Csináljunk mi is cirkuszt, ne csak az emberek! A dolog egy kicsit furcsára sikerült. Ugyanis - a ködfoltos (gyönyörű) leopárd vezette pórázon az emberformájú lényt. A lény szorgalmasan végezte a tőle elvárt gyakorlatokat: a tigrisbukfencet a tornászgerendán, az egy (hátsó) lábon történő piruettezést, majd az átvetődést a lángoló karikán. Meg is tapsolta a nézőközönség: a nyúlgyerekek, a kis rókák, meg a nagyra nőtt pandamaci-baba. Ám az elefántlány, szegény, nagyon pórul járt. Emelte a két mellsőt, miközben popóján szörnyen billegett; nos, mondjuk hát ki a valóságot: nem sikerült neki a taps, helyette hanyatt esett. Még időben ugrottak félre a mögötte ülő apró antilopok, de sajnos a víziló, meg a krokodil, lassú volt. Ők az elefánt alatt maradtak. Az ülések, mind összetörtek, hiszen az elefánt még bébi korában sem nevezhető kicsinynek, s ráadásul a mi elefántunk már serdülő volt. Szegény vízilófiúcska csak reménykedhetett, hogy a magán viselt rengeteg zsírpárna, meg a jó bőre szabott bőre megvédi a csontjait. Mozdulni sem tudott, nem is mert a nagy súly alatt, és micsoda szerencsétlenség: az elefánt sem volt mozdulni képes. Éppúgy feküdt tehetetlenül a hátán, akár egy ilyen helyzetbe kényszerült teknős. A krokiból, előtört a fekete (vagy inkább zöld?) humor: nekem szerencsém van, lapos voltam korábban is, gyanítom lapos is maradok.
Az oroszlán (a cirkuszdirektor), meg a ködfoltos (gyönyörű) leopárd összedugták a fejüket: mitévők is legyenek. Csatlakozott a tanácskozáshoz a (csodás) hópárduc, meg a mindig negatív tigris is. Neki nemcsak a kedélye fordított, azaz, melankolikus, hanem még a kültakaróján tartózkodó csíkozata is negatív. Hiszen csaknem egyenletes fekete az alapszíne, de rajta a valós csíkok, mind világosak. Halványan vörösesek, harsányan sárgulók. Végül a hosszú, rombuszmintákkal díszített (romlotthús-színű) anakondának támadt jó ötlete: hííívjuuuk a tűűűssszoltossszágot. A hosszú ujjú maki is beleszólt: mek a mentőkket! Hátha a vízilónak sérülései is vannak.
Nagy vijjogással érkezett meg a felmentő sereg, seregnyi fóka. Nagy lett hirtelen a tanácstalankodás, hiszen úgy hitték, vízből kell menteni! A szárazföldön, ők tudják jól, nem elég ügyesek. (Úgy tűnik, önkritika-ügyben az állatok az embert lekőrözik…) Jött egy újabb csapat (szépséges), fehér farkasok. Próbálták megszervezni a mentést, kitalálták: a hosszú kígyó, jó lesz kötélnek. De az anakonda (a romlotthús-színű) úgy gondolta, hogy ez nem lesz így jó, hisz könnyen meglehet, a mentés végére kétszer ilyen hosszú lesz. Így mérgesen sziszegve, inkább gyorsan eltekergett.
Most már aztán borzasztó nagy lett a csődület. Természetesen mindenkinek véleménye volt és mondta is! Egyszer csak bedugta a fejét a cirkuszponyva alá egy kislány, egy valódi emberkislány. Először csak csodálkozott a sok és sokféle állaton, aztán azon is, mekkora egyetértésben töprengenek, hogyan szabadítsák ki az elefánt alá szorult pecheseket. A kicsi (ember) lány elmosolyodott, visszahúzódott, hátrált, majd a megfelelő ketrecet megkereste. És… Hirtelen szabadjára engedte az elefánt mellett az egész csapatnyi fehéregeret. Az elefáni (talán épp Fáninak hívták az elefántlányt), mert sikítani nem tudott így legalább tutult egy borzasztó nagyot és azonnal talpra szökkent. A kicsi (aranyos) kecskék csak lestek, mennyire hatékony az elefánt ugrótechnikája. Igyekeztek is ezt a mozgássort azonnal eltanulni. A vízilovat, az apró fehér emlőskék hidegen hagyták, ezért békésen, de szuszogva ellenőrizte, működőképesek-e a testtájai. A krokodil csak megrántotta a vállát: én így is, úgy is lapos vagyok.
Azt már nem tudom, milyen módszerrel javították meg a cirkuszt lefedő ponyvát, amit az elefánt a hirtelen szökkenéssel szétszaggatott – mert felébredtem. (Mondta Anna.)
Utazzunk - kérte Annát, a reszkető kezű Irmusnéni, a harmadikról. Még sosem jártam az országhatáron túl! Mindegy, hová, mindegy, mivel megyünk, busszal, vonattal, vagy hajóval, csak menjünk!
Az álom sikerült falsra, vagy a hajóval volt a baj? Ugyanis máris ringatózik egy tűzpiros mentőcsónak a nyílt vízen. A Nap süt, trópusi erővel, az óceán, ennél kékebb már nem is lehetne, és semmi más nem látszik a csónak körül, csak a levegőben lebegő, piros lábú, hófehér sirályok. Ez utóbbi jelenségből, egy tapasztalt tengerész azonnal következtetést vonna le: a közelben föld lehet. Ám a Naptól–szomjtól alaposan kiszáradt hajótöröttek épp nem gondolnak semmire, mert ájultan fekszenek. A fiatal lány arca görcsben, ha ez nem így lenne, talán felismerhetőek lennének rajta Irmusnéni fiatalkori vonásai. Az idősebb férfi – mint mindig -, most is elegánsan, nyakkendővel, ingben, s még eszmélete híján is igyekszik irattáskáját magánál tartani. A két gömbölyű asszony egymást karolja át. Gyanúsan hasonlatosak az arcvonások, a hajszín, talán a szemeké is, csak ez utóbbiakat most ellenőrizni nem lehet.
A következő képen a tűzpiros mentőcsónak már nem a harsány kék vízen lebeg, hanem kisodródott a partra. A koraesti, könnyű pára visszacsalogatja az utazók tudatát is, akik azonnal kergetni kezdik négykézláb, a tojásból épp hogy előbújt apróteknősöket. A teknőcbébik veszettül menekülnek a hirtelen kapott, négykézlábazó ellenség elől, majd győznek is a futóversenyben, elérik a célszalagot, a tengert. Az elgyötört, éhező-szomjazó utazók kénytelenek megelégedni gyümölcsökkel. A gömbölydedek, a hasonmások, alig, hogy magukhoz tértek, máris palacsintára, tortára vágynak, az üzletember-jellegű pedig sültre. Egyedül a lány - aki Irmuséni vonásait viseli magán -, örvendezik, a harsogóan zöld föld, az integető karú pálmafák, az egyre sötétebb kék, alváshoz készülődő tenger látványának. Őt kínálja meg egy mókáskedvű majom, egy kókuszdióval. Rikkant egy éleset, mintha azt mondaná: kapd el! A lány picit tanácstalan, hogyan is kéne a „kókuszgolyó” belsejéhez férni, ám, a segítőkész majom ezt is megmutatja. Puff! És ráejti egy nagy kőre.
Pár nap múlva nagy hajó közeleg. Sokárbocos, sokvitorlás. Zászló is leng az árbocon, mintája morbid: koponyarajz alatt keresztben két csont. A főkalóz - a fekete szemkötőt viselő -, a fejét vakarja, mikor meglátja a parton táborozó hajótörötteket. Majd a nagy fejvakarászás nyomán ötlet serken. A két gömbölyű, jó lesz szakácsnak. Bizonyára nemcsak enni tudnak, hanem főzni is. Az irattáskással váltott néhány mondat után, az egész hajólegénység röhögőgörcsben tör ki: te aztán nagyobb kalóz vagy, mint mi! Le is rántják a nyakából, a még mindig hagyományos módon hordott nyakkendőjét (az, most lényegtelen, hogy az ing szétfoszlott régen) hogy abból, számára szexi hajpántot alakítsanak. A kalózvezér kezét nyújtja a lánynak - ha megpróbálnál szeretni, jó dolgod lehet.
Csak van egy kis baj, a lány - a fiatal Irmusnéni-arcú -, sikítva elrohan. Az egyik gömbölyded találja meg a megoldást, javasolva a vezérnek: mosakodj meg, vegyél tiszta ruhát, hajítsd el a szutykos fejkendődet, és ugyan vedd már le az arcodról, azt a fekete izét is! Olyan szép kék a szemed. Tulajdonképpen, minek az a szemtakaró fekete micsoda neked?
A főkalóz elgondolkodik, majd rájön, a szemkendőt, valóban azért használja csak, hogy félelmetesebb legyen.
Az ideiglenesen pánikbetegségtől szenvedő lány roppantul meglepődik, majd azonnal meggyógyul, mikor egy szőke fürtös, tengerkék szemű, mosolygós, deli legény kérdezi: hát, engem tudnál-e szeretni?
Így jó lesz? Kérdezi Anna, a megrendelőtől, és Irmusnéni olyant tesz, amilyent nem szokott. Legalább 5 percig nem remeg a keze! Aztán telesír gyors ütemben néhány zsebkendőt, majd csillapíthatatlan nevetőgörcsöt kap.
Laci, az asztalos, csak arra kéri Annát, szép munkát álmodjon neki. Olyan szívesen csiszolna, faragna, polírozna, illesztene össze csavarok nélkül, bútorokat, csupán csapokkal. Ehelyett előre gyártott lapokból kell összeépítenie konyhapultokat.
Anna igyekszik. Az asztalos tanonc, egy középkori műhelyben dolgozik. Lassan, gondosan odafigyelve. Kerek asztalnak farag íves, alul medvemancsokat viselő, felül pedig medvefejes lábakat. Vigyázva, hogy mind a négy ugyanolyan legyen. Aztán az asztalfelületet látja el, aprólékos intarziával. Elefántcsont darabkákból állnak a virágszirmok, ében, az asztallapon ábrázolt nagy fa törzse, mahagóni alkotja a sok, apró levelet.
Laci örömében ugrál. Ahogy a leírást adtad, látom is magam előtt az asztalkához szükséges műszaki rajzokat! Ezt meg tudom csinálni! Legfeljebb picinyke, szivárványos kagylódarabkákból lesznek a szirmok. Gyönyörű kis dohányzóasztalom lesz!
Az idősödő, pocakos pék csak azt kéri Annától, aludja alaposan ki, magát – helyette. Merthogy ő nem képes; pedig már évtizedek óta próbálja alvásigényét, alvásidejét, a három műszakos munkához igazítani. De azért azt is megkérdezi: tudna-e a frissnyugdíjas, valami gyorsalvás-technikát tanítani? Persze, hogy nem tud, de azért próbál. Megkínálja a péket a legkényelmesebb fotellel, süppedjen bele. Az alvásproblémás, mi mást tehetne – süpped. Anna pedig sebesen álomba meséli. A sok liszt helyett sok, langymeleg (Tengerparti! Ezt csak azért tettem hozzá, hogy ne legyen velünk a félreértés félárnyéka sem!) homokról szól a szó. És simogató, szeretgető, dédelgető, puha szellőről is. Az arcról lesimítják a szellőlények, a fáradt, összegyűrődött vonásokat, rajzolnak helyette fiatalt, barátságosat. A már sajnos csekély mértékű hajról, a lisztmaradékokat is, mind lefújják, hogy visszakapja a régi, meleg barna színt. A pék pocakja eközben kissé visszahúzódik, sőt, ha ez éppen, süppedés közben lehetséges lehetne, talán még a háta is fiatallá egyenesedne. De, ez, mint tudjuk, fotelba görbedve – nem működik. Tehát a hát, olyan marad, mint korábban, de legalább a pék intenzíven pihen, csak épp Anna van bajban. Gorombán ébreszteni nem akar, a szelídebb módszerek meg nem működnek. Próbálja hát egy kissé másként. Terülj-terülj asztalkámat vetít a mély, meleg homokba, a szellő veszi a lapot, hogy most neki segítenie kell és a frissen sült malac illatával az alvót körbejárja. A pék orra enyhén megremeg, a torka elkezd sűrűn nyeldekelni, keze már indulna is magához vonni egy sörbarnára sült, fűszeres hússzeletet. Félig ki is kel - mármint a fotelből –, ám a szemek még mindig zárva vannak. Szerencsére a véletlen jön és segít. Az ajtón csendesen kopognak, s a belépő megszólal - Pali gyere vacsorázni! Az alvó, erre a szóra már ébred, meg is kérdezi: mi finomat főztél? Bár elszontyolodik kissé a válasz miatt (tökfőzeléket, bundás kenyérrel), de megy, mert éhes.
A serdülőkorból alig hogy kilépett, kis szöszke, bolti eladólány, valami szép, romantikus történetet kívánt Annától. Anna igyekezett, és bár furcsára sikeredett, de jött az álom.
Habosan hófehér, hosszú, fodros ruháról, amelynek sleppje lágy hullámokban lebeg, viselője, a szőke tündérlány után. A lány is lebeg (elvégre tündér) egy picivel a föld felett, és még azért is lebeg, mert épp szerelmes. Tehát; lebeg a tengerparti sziklaszirt felett egy icipicivel. Lesi a tengert, a csoda kéket, várja a (visszatérhetne már) hajót. A hajót, a szeretett férfivel. A lány fejében életre kelnek az emlékek is. Az első tánc, a kedves partnerrel – szinte repültek. A zenekarról nem maradtak emlékek, ezért úgy tűnik, a keringő hangja, csak úgy egyszerűen a semmiből érkezett. A partner keze a derekát lágyan fogja, szeretettel melengeti, de a kezét (a másik) határozottan szorítja, jövőt kínálva, biztatón. Aztán megérkezik az első csók emléke is, ez még bizonytalan volt, óvatos, aztán jönnek a többiek, a szenvedélyesek. A sok tengerparti séta, melyek során, minden fontos dolgot megbeszéltek. Majd a királyfi - hiszen egy tündérhez minimum királyfi illik – el kellett, hogy utazzon. Otthonról jött a hír: az országot megtámadó sereg. Megígérte a tündérlánynak, győzni fog és aztán visszatér, hogy feleségül vegye. Azóta várja minden napon a lány, a királyfit, a tengerparton. Szikrázó napsütésben, borongós ködben is.
És mi lett a történet vége: kérdezte a kis eladólány?
Ugyan, mi más lehetne? A királyfi, bár a csata valószínűleg elhúzódott, de ígérete szerint, bizonyára – visszatért. Elvégre a mesékben, és még a rendesebb álmokban is, betartják az ígéreteket.
Ingatja a fejét kétkedően a vékonyka lány: én nem hiszek az ígéretekben! Apám is ígért valami fontosat, ám végül anya mégiscsak egyedül nevelt.
A régi bérház folyosóin (melyek a ház udvarát körbefogják) esténként közös program van. A lakók könyökölnek, a mondanivaló meg pattogó labdaként jön-megy. Az elsőről fel a negyedikre, a harmadikról meg egészen le a földszintig. Zajlik az álom-emlékezés.
- Emlékeztek? Milyen szép volt a naplemente a tengerparton? Vörösből fakult ki sárgára, majd álmos szürkületre. Csak az a mókáskedvű, nagy kutya nem törődött a színcsodával, hozta vissza újra és újra a labdát, hogy dobja már el megint valaki.
- Ugye milyen ügyesen megoldottuk a repülőgépen a vacsorakészítést? Megtanítottuk a légi-lányokat jóízű szilvás gombócot gyártani!
- És a vasárnapi térzene! A fényes rézhangszereken először csak a napszikrák játszottak, aztán rázendítettek a zenészek is. De úgy, hogy miközben a padokon ültünk megmozgatták a lábainkat az indulók.
Hirtelen megszólal a harmadikról valaki:
- Képzeljétek, ma milyen marhaságot mondott a főnök!
Ám a többiek azonnal, egyhangúan lepisszegik.
A kis, szöszke, bolti eladólány újra Anna elé áll – nem volt jó az álombefejezés! Nem próbálnád meg újra? És Anna próbál…
Az újraálmodott mese, megint furcsára sikerült. A tündér már nem lebeg, csak embermód áll a sziklán. Tartása elvesztette azt a tulajdonságot, amire úgy mondjuk: légies. Háta picit megroskadt, aranyszín hajában is meg-megcsillan néhány holdfényű sáv. Már csak naponta egyszer látogat ki a tengerhez, mikor a Nap elfárad, s aludni megy. Nem igazán hisz a szemének, mikor a vöröslő napkorongban kirajzolódik egy hajó, majd valamivel később kiköt. A királyfi sem nevezhető délcegnek. Sántít csúful, az arcán nem múló forradás, haja, akár a frissen hullott hó. A szeme szomorú, csak akkor kel életre a tekintete, mikor felismeri a tündérlányt. Aztán átöleli fájdalmas sóhajjal, és úgy szorítja, mint aki már többé el nem engedi. Majd elmeséli: évtizedig tartott a harc, sok súlyos sebet szereztem, de hiába nyertem csatákat, szeretett országom az ármánykodások miatt mégis elbukott. Békét kellett hát kötnöm, előnytelen feltételekkel, hogy el ne hurcolja az ellen, erősen megfogyatkozott népemet, mind, rabnak. Feleségül kellett vegyem, hasznos szövetség érdekében, a kiszemelt királykisasszonyt is. Szegény, jó lélek volt, nem tehetett semmit arról, hogy a birodalmak egymással harcoltak. Megérdemelte volna, hogy jobban szeressem - bár igyekeztem. Ápoltam hosszasan, ígéretem szerint holtáig vele voltam, de most újra szabad ember vagyok. Eljöttem érted! Szeretsz-e még?
És ekkor megcsókolták egymást – fejezi be a történetet a lány. Majd megcsókolja Anna arcát mindkét oldalán. Köszönöm - mondja még furcsán rezgő hangon -, visszaadtad a hitemet!
A kis, szöszke lány arca egész nap őrzi magán a tündérmosolyt. Furcsállja erősen (hiszen szokatlan a jelenség), hogy aznap a boltba lépve mindenki mosolyog. Az új fiú is, akit a lány még sosem látott. Arcán egy furcsa forradás, hajában is lapul egy hóka tincs.
Műszak után az utcán várta a lányt, apró kezét gyengéden, biztatóan szorította meg, mint aki már el sem engedi…
Magyarról magyarra történő ferdítések
macskaalom - Nane! Bár az említett doromboló és szőrhullató életforma nem képes magát mindenkinek a szívébe belopni, de azért mégse tekintsünk egy élőlényt kacatnak, vagy szemétnek!
úti vasaló - Autópálya mellett összegyűjtött fémhulladékból készített csikót ábrázoló szobor.
vakrepülés - Nagyapó levetődik a szőnyegre, hogy négykézláb próbálja meglelni a lepottyant szemüveget.
csillagvizsgáló - Kizárólag sztárok számára fenntartott orvosi rendelő.
molyzsák - Apjó pici kenyéjdajabkák.
hitel - Az illető hirtelen hátat fordít a vallásának.
hardver - A számítógép azon része, melybe bele lehet rúgni.
masszőr - Stabil, jó felépítésű emberalak, aki feszes vifgyázban áll egy nem mindenki által látogatható objektum előtt.
túlélő felszerelés - Eszközök, melyeknek hosszabb a várható élettartamuk, mint a velük tevékenykedő emberé.
gonosztevő - Kizárólag rossz emberek felfalására szakosodott ragadozó.
tűzijáték - A hétfrász szinonímája, legalábbis a kutyák szerint.
sarki fény - A Nap és a Szél utcák találkozásánal, ahol mindkettő befut a Mágnes térbe, a ház lakója, a bájos Aurélia Borealis felkacsolta az ünnepi díszvilágítást.
Gumilabirintus
Nem, ez nem gumiszoba. Bár egy gumiszobában akár el is laknék egy ideig. Elég jól tűrném az embertársak jelen nem létét, csak ne kössék hátra a kezemet, azaz, előírásszerűen először előre, majd utána a muszájdzseki furcsán hosszúra szabott ujjaival együtt – hátra. És ne erőszakoljon senki belém koponyatartalom-áthangolószereket. Viszont szükségem lenne, ha számítógéphez nem is juthatnék, legalább ceruzára, papírra. Ha olykor enni is kapnék, és lehetőségem lenne zuhanyozni is, ez a helyzet hosszú ideig nem zavarna. Bár valószínűleg hosszas tartózkodásra számíthatnék azon a rugalmas falú helyen, ha elmesélném a fehér ruhás személyzet valamely kíváncsiskodó tagjának, hogy most fantázia-én meg nagymarhaság-én épp mesét készülnek írni bennem. Ezért nem igénylem pillanatnyilag az embertársak társaságát. Kell-e mondanom, hogy utolsóként említett énemnek bármiről csakis valami nagy marhaság jut az eszébe…
De nem. Ez, nem szoba. És azt sem tudom, hogy kerültem ide. Bizonyára észrevétlenül, mert ez az egész, olyan észrevehetetlen dolog. Látni nem lehet; pontosabban át lehet rajta látni. Sőt nem is csak átlátni, hanem áthallani és átszagolni is. Hisz ott van mögötte a világ összes színével, zajával, illatával, vagy éppen – bűzével. Csak én nem vagyok képes átjutni a láthatatlan, viszont áthallható és átszagolható valamin. Nem is rossz érzés a rugalmas falakba beleütközni, mintha egy felfújt óriás gumiemlős belsejében lennék, esetleg tökéletesen zárt ugrálóvár-komplexumban. De a labirintusérzet is jelen van. Ha tapogatom a nem láthatót - tulajdonképpen a semmit -, előbb-utóbb mindig találok valami folytonossági hiányt, majd arra továbbléphetek.
Ha én ezt valakinek elmesélném, hogy a semmi is képes folytonossági hiánnyal rendelkezni, már egészen biztosan megkapnám hosszabb időtartamú üdülés céljára a rugalmas falú szobát. Tehát előreléphetek, hacsak nincs előttem épp egy ugyancsak észrevehetetlen gumisámli, vagy egy kis gumipuff, esetleg más egyéb láthatatlan akadály, mert akkor bizony hasra, azaz, gumipadlóra esem. Micsoda szerencse, hogy pillanatnyilag nem tartózkodik a láthatatlan padlón sem szikkadt, sem lágy halmazállapotú kutyagumi. Felfoghatnám ezt a gumihelyzetet jó mókának is. Még ugrálni is lehet benne, és jelen pillanatban nem kell tartanom az ütődöttségtől, sőt a kiröhögés veszélye sem forog fenn, hiszen csak jómagam vagyok - gumicsomagolásban. Az esés sem okoz fájdalmat, még ártalmatlan horzsolást sem, és természetesen csonttörés veszélye sem fenyeget. Pusztán a bukdácsolás kellemetlen egy kissé, hiszen nem érzékelhetem, mikor fogok megint hasra, avagy gumira esni.
Be kell, hogy valljam, felkészületlenül ért ez a láthatatlan gumiburkolat, mert ha felkészülhettem volna, hozok magammal spulnit, hosszú madzaggal, vagy legalábbis egy zacskónyi színes aprógolyót. De így, ahányszor elbukom, el is bizonytalanodom; ha elindulok, előre fogok haladni, vagy épp visszafelé? A külvilág képe sem mindig tájékoztat jól, mert a gumi néha megviccel. Elhomályosodik. Ez a kisebbik baj. A nagyobbik, amikor tükörnek képzeli magát. Ez eleve nem sikerülhet jól a guminak. Nem is sikerül, mert csak valami elvarázsolt-kastélyos tükör alakul ki belőle. Ráadásul nem botladozó önmagamat látom torzan, hanem hihetetlen módon - a gondolataimat. Megfacsarva, kifordítva, felismerhetetlenül.
Hihetetlen ez a gumi, hiszen az érzelmeket, vágyakat, emlékeket nem torzítja el. Ha a tengert képzelem magam elé, azonnal meg is jelenik, s kívánság szerint érkezik szeretteim mosolya és a tányérról lelógó bécsi szelet képe is. De arra alighanem nagyon vigyáznom kell, mire gondolok, mert ha az eredeti mellé azonnal odalép az elváltoztatott, hiába nem vagyok jelenleg gumiszobában; tartok tőle, hamar odajuthatok. Elhatározom: amíg úgy érzem, képes vagyok uralkodni fejben hordott képességeimen, addig tesztelem a gumit, de ha azt látom, hogy „uralkodásom” komoly veszélyben forog, alighanem jobban járok, ha megtanulok – nemgondolni.
A tesztvizsgálat mégsem teljesen akaratlagos, mert a gondolatok kéretlenül érkeznek. Elsőként a szerelem. Miközben átesem egy nagyobb gumibuckán, csattanós válasz érkezik jobbról is, balról is: testi-lelki terror, szakítás, válás, anyagi ellehetetlenülés, a sor végén ott cammog a hajléktalanság is.
Találok egy kis folytonossági hiányt és bár megbillenek egy újabb gumimicsodán, de tovább jutok. Munkához, kenyérhez, lakhatáshoz való jog repül neki a guminak. Mire visszapördül, és a jobb-, meg balfalról is gellert kap, kiderül, hogy a jog, a fűtött tartózkodási helyre, a napi többszöri, tartalmas étkezésre, művelődésre, sportra – azokra vonatkozik, akik pillanatnyilag rácsokkal vannak a társadalom nagy többségétől elválasztva. Aki rájuk vigyáz, velük foglalkozik, törheti a fejét, miként is tudná e javakat a gyerekei számára megteremteni. A guminak van még egy dobása e témában: a rács mögül szabadulót, olykor a média pajzsra emeli.
Újabb gumifolyosón bukdácsolok, de kiderül ez zsákutca, vissza kell fordulnom. Nem csak én fordulok, a falról visszapattanó időfogalom is összezavarodik, mert a frissen készült gumiszabályok azonnal akkorára nyúlnak, hogy beterítik a múltat is. Alig merek a következő kínálkozó gumiútra rátérni, hátha itt a világtörténelem kap, visszamenőlegesen érvényesíthető gellert. Egészen megkönnyebbülök, mert ez is zsákutca.
Most épp valami gumiebédlőasztalra sikerült ráhasalnom, és bár innen is vezet tovább út, de milyen? Itt a hitel fogalma csavarodik ki. Miközben fizetődik, fizetődik - a továbbiakban fizetendő összeg furcsamód mégis egyre nő.
A tévutak után, úgy tűnik, találok egy járhatóbbat. Bár itt is vannak kis, cseles, láb alatti gumikupacok. De hiába szélesebb ez az út, már-már gumisztráda, a fogalmakból itt is jókora zűrzavar lesz. Mert az elismertség (amit nevezhetnénk megfelelően díjazott és/vagy jól megérdemelt hírnévnek is) annak jár, akit e célból különböző érdekek – létrehoznak. És akik elromlott emberi szerveket javítanak? Miért nem jut annyi elismerés, hogy napi, nyomasztó gondok, ne akadályozzák a nagy odafigyeléssel végzendő, javító munkát?
Újabb gumimellékút. Megmosolyogtat a gondolat: letérek a széles gumiútpályáról… Tulajdonképpen hasznos lehetne az igények szerint bővíthető, rugalmas út; szélesebbre, szükség szerint kinyúló leállósávval, gumikorláttal. Csak a korlát anyagát kellene okosan megalkotni, hogy az önhibáján kívül kicsúszott közlekedőt ne lője ki azonnal a világűrbe, vagy a forgalomba életveszélyesen vissza, inkább óvatosan tartsa meg, és engedje lassacskán újra felgyorsulni. Igen hasznos lehetne ez a bővíthető gumiút, sok kisebb-nagyobb depinek vehetné el az élét, hiszen így bővíthetetlenül, a nemgumidugókban veszteglők joggal érzik úgy: évente kettőt öregszenek. Mókás az is, hogy itt nem kell indexelnem a lekanyarodás idejére, sem pislákoló fényt adó lámpácskával, sem a kezemmel nem szükséges félreérthető módon integetnem.
No, lám a mosoly változatlanul verődik vissza. Úgy tűnik a humort sem képes a gumi kifacsarni. De az elveket igen. Így teremtődik a visszapattanó gumigondolat: eszköztelen pedagógia. Se büntetés, se tiltás, se betartatható szabályok; a dicséretként osztható szeretet, odafigyelés pedig alig bizonyul értéknek, mert a gumivilág más értékeket hajszol.
Most úgy kell, hogy mondjam, négykézlábazom. Az újabb gumikanyar talán valami játszószobába vezetett? Van itt a gumipadlón mindenféle forgalmi akadály, amit gyerekszobában el tudnék képzelni. Gumivár, gumifakocka, gumivonat, gumikisautó, gumi-gumibaba, talán még gumibili is. Nemcsak én bukdácsolok, hanem össze nem illő fogalmak is átbuknak egymáson. Ekként pattannak vissza a gumiról, furán közel kerülve egymáshoz: a gyereknevelés és a luxus. Neee! Ez a gumi mindenből rossz viccet csinál? Próbálok a gumifalnak erősen nekifeszülni, hátha így más irányba rugózik el a luxusfogalom, de meg kell állapítanom, kicsi vagyok az eltérítéséhez…
Botladozom hát tovább, mert ez is zsákutcának bizonyult. A következő kanyarban az idő, a tervek, célok és ötletek kapnak gellert. Mert ami egy ideje gáncsoskodó szükségtelen szabályzók miatt nem volt végrehajtható, majd felcsillant a remény: hamarosan az lesz – kiderül hirtelen, hogy - még sokkal kevésbé lesz az.
Újabb tapintható, de láthatatlan leágazás. Ez sem tűnik az igazi kivezető útnak. Gazdaság-fogalom száguld a gumi felé, és visszarobban a kifacsart megoldás az élénkítésre, ami épp olyan, hogy egyetlen, józan gondolkodású háziasszony sem tartaná megfelelőnek. Hiszen ha nem marad a kézben a szükséges gumikifizetendőkön túl egy huncut gumifillér sem, akkor nem lesz konyhafelújítás, s a kisvállkozóknak munkája sem.
Megint következik egy akadályteli útszakasz. Csak éppen itt nem gumimicsodákon bukdácsolok át, hanem maga a gumiút hiányos. Ezért aztán folyton folyvást orrabukom. Milyen nagy szerencse, hogy bár gumiorral, vagy orrot védő gumitokkal nem rendelkezem, de legalább ezen, kissé kiálló szervemmel mindig puha gumira zuttyanok. Mintha itt a gumiútburkolatot képező kockákat szedte volna valaki fel. És ez sem tűnik a megfelelő, kivezető útnak, mert itt is szörnyű a fogalomzavar. Hiszen nem az a hibás, aki a gumiútkockákat a helyükről kiszerelte, hanem akinek a fején a rádobott gumi csattant. Ha elég nagy az a gumikocka és tömör, bizony, tud bajt okozni!
Eljátszom kicsit egy rugalmas gumigondolattal. Gumifizetőeszköz. Gumizsozsó. Visszapattanhatna ahhoz, aki nem szándékozott az összes, nehezen megdolgozott gumipiculát a kezéből kiadni, viszont a gumiszabályok nem viccelnek; egyszerűen kihúzták a kezéből.
Következetes a gumifal, mert bár eltorzít sok mindent, de a viccet mindig sértetlenül dobja vissza. Milyen jót is lehetne mókázni kisebb nagyobb gumihumorlabdákkal, bár fontos lenne pontos és tiszta sportszabályokat a játékhoz írni, hogy ne vágja senki fejbe, durva gumimedicinlabdával, a szelíden, visszafogottan gumisakkozót, vagy gumibiliárdozót. Lehetne érdekes is a gumivilág, de ez itt, zavaros, kiszámíthatatlan. Fejem fogom már az innen-onnan visszacsapódó gondolatzagyvaságok miatt. Próbálok valami nagyon egyszerűt kiötölni: tojás. Jön is jobbról-balról vissza az ellentmondás; ereket, szívet, egész keringést alattomosan roncsoló, időzített bomba, a másik irányból: semmi másban nem található sok fontos táp-alapanyag ilyen jó arányban összeszerelve. Talán az én hibám, hogy nem rendelkezem rugalmasan táguló gumielmével...
Újabb gumimellékút; a gumifalak gonoszul támadásba lendülnek; lövedékeik egymáshoz ragacsolódnak, így tapad a gumimegértéshez és a gumisegítőkészséghez a gumikirekesztés, a gumibékéhez a mesterségesen felfújt gumigyűlölködés, a gumiszószékről pedig árad a kampánybeszéd. Ekkora gumipofonsorozattól csúful elesem. Feladom. Gumipadlóra kerültem. Ép elmém síkítva könyörög - el ne veszíts! Végül nagymarhaság-én rángat fel és nyújt valós segédkezet, hogy a rám borult gumigerendák alól előbújhassak.
Mielőbb ki kell jutnom ebből buggyant gumiból! Szükséges lenne valamiféle megérthetőség, kiszámíthatóság, a stabilitásról már ne is beszéljünk! Ekkor hirtelen történik valami. A gumi összegyűrődik, teljesen átláthatatlanná válik, majd addig gyurbálja önmagát, míg ki nem alakul belőle pont arcom előtt egy emberfejnyi – gumifityisz. Pillanatra felrémlik lehetőségként a jól kiszámítható, stabil – gumiszoba. Ha nem tudok kikerülni ebből a kifacsarodott gumivilágból, vagy nemgondolni kell megtanulnom valóban, vagy csak nembeszélni, mielőtt valami valós gumieszköz elnáspángol, esetleg beterít a gumidepi, vagy a gumiközöny. Hmm. Gumidepi? Ha nem túl nagy, el is lehetne egyszerűen dobni, csak vigyázva, mert ha kerítésen, villanyoszlopon, házfalon csattan, visszapattanhat, és lehetőleg ne legyen a közelben játékos kedvű kutya sem, mert még visszahozza. Ám akkor nagy baj lenne, ha a gumidepi folyékony formában érkezne, hiszen ha megszilárdul, talán végérvényesen depiborítást kapna a szenvedő alany. Most végképp úgy érzem, ha nem sikerül elhatárolni magam a gumigondolatoktól - valóban jön a gumiszoba.
Józanész-én szólal meg a fejemben: vagy vágd ki magad a gumiból, vagy bár viccelhetsz, érzelemkedhetsz, de jobban jársz, ha megtanulsz nemgondolni! Most baj van, mert a nemgondolás, úgy tűnik, számomra megoldhatatlan, de nincs velem semmiféle gumihasító éles szerszám, még körmöt rövidítő eszközke sem. Nagymarhaság-én üzeni: ha a gumifalak mindent kifordítnak, fejreállítanak, újraszabnak, átértelmeznek, talán elég, ha erősen gondolsz valami kellemes puhára. Gondolok is azonnal: alig hullámzó tengert, finoman, selymesen kenhető popsikrémet, puha párnát, vattapamacsot, apró ecsetet, gyengéd simítást, lágy tengerparti szelet, vidáman billegő, pihe-puha nyuszipopó-pompont, frissen kikefélt maréknyi macskaszőrt. Eldönthetetlen, melyik volt hatékony, de a gumivilág – leereszt. Többé-kevésbé vissza is nyeri korábbi átláthatóságát, áthallhatóságát, s ne is említsük most a ki-be közlekedő illatot. Míg átküzdöm magam a makacsul támadó gumisámlik maradékán, azaz; el- és felbuktató szándékán, még egy utolsó eltorzult gondolat támad rám: vajon, egész kis világunk gumiborításban kering?
Mosolycsírák a monitorról, avagy lássuk, mire képes őfelsége, I. Nagy Internet, ha épp jó kedve van
(Avagy, ki milyen hírre "ugrik". Borzongatóra, szörnyűségekre, celeb-eseményekre, vagy politikai indíttatású, családokat, barátságokat is megosztóakra... A szerző koponyatartalma a blődségekre specializálódott.)
Krokodilra esett egy könyvelő, a hüllő súlyosan megsérült. A cikkből kiderül: a könyvelőhölgy 120 kilós volt, mindketten egy autóban utaztak és az esemény egy hirtelen kanyarodásnál következett be, azért, mert egyikük sem volt bekötve, de végül mindketten sikeresen túlélték a balesetet.
A hír: férjhez ment a bögyös fenékceleb. Álmatlan éjszakáknak nézek elébe, ha nem fejtem meg a rejtélyt: milyen lehet egy épp megházasodott bögyös fenék? Főleg, ha híres…
Ma a nyakunkba szakad az ég – jelenti a meteorológia. Az épp felugrott hirdetés szerint pedig: esőruházat házhozszállítását vállalja a Tchibo. Vajon mennyire gyors a szállítás?
Jupiter megmentette az életünket! Tényleg szerencse, hogy az óriásbolygó a gigantikus gravitációs terével képes magához vonzani a renitens kisbolygókat, melyek közül néhány gonosz módon céltáblának tekinti a Földet. Kösz Jupiter!
Ma, médiatörténelmet írunk! A lényeg: az egyik tv csatorna meghatározó egyénisége, holnaptól egy másik csatornán látható. No comment…
XY híresség egy szörnyeteggel jár! (???) Ha tovább olvasom, megvilágosodom: egy szörnyen nagy teljesítményű autóval!
A hír, kivételesen világos, egyértelmű: A Holdnál is fényesebb üstökös jön. Kattintok, elolvasnám a cikket, nos, hol találom? A férfiak rovatban. Meg is kérdezi, elmúltam-e már 18 éves? Közlöm. Elhiszi. Még jó, hogy az oldal nem tanácsol el magától csupán azért, mert nőnemű vagyok… Már csak azt nem tudom, melyik dolog a „tizennyolckarikás”: égi kísérőnk, az üstökös, esetleg a melléknév fokozott alakja?
Szörnyen hangzik a hír: eltörték a modell lábát a fotó kedvéért! Kiderül: valaki csak ügyetlenkedett a photoshoppal és vádli vékonyítás helyett huncutul elgörbítette a lány sípcsontját.
Vasárnap este egy pillanatra megáll a világ! Hát… Erre nem gondoltam, hogy két világhírű focicsapat összecsapásáról lesz szó.
Horror-baleset! A villanydróton békésen üldögélő seregélycsapat hirtelen bombatámadást indított egy autó, és az abból kiszálló sofőr ellen. Gyanítom: a töltetet az alvázuk hátsó részéről oldották le…
Kaptunk három nyalát! Ugye mindenkinek valami hűvös, nyári nyalhatóság jut az eszébe? Egy frászt! Kiderült (én sem tudtam), ez egy afrikai antilopfaj, valóban az állatkertbe érkeztek, a nevük pedig azért fura, mert szuahéli eredetű.
A vasúti átjárók világszerte komoly baleseti tényezők. A figyelmetlenség ellen ott a sorompó és/vagy a fényjelzés. Az USA-ban még hangjelzés is van. Hmm. A vak sofőrök számára?
Nagy amerikai hazugság! A kengyelfutó gyalogkakukk című, régi, bájos mesefilmben a madár mindig lekörözte az őt üldöző prérifarkast. Pedig a tények mást mondanak. A prérifarkas – mint megtudjuk a cikkből - képes 70 km/óra sebességre is, míg a gyalogkakukk csak 32 km/órát tud. Nos, soha nagyobb „tudományos” tévedéstől ne szenvedjünk!
Leleplezés! (?!) Ez volt a cím! A könnyes röhögéstől alig tudtam végigolvasni a cikket: a csokoládé javítja a nagy mocsári csiga memóriáját! De miért pont a mocsári okosodik? Vagy a többi csigafajjal még nem végezték el a kísérletet? Ha végiglapozzuk a világtörténelem véres oldalait, odafigyelve az ismétlődésekre, megállapíthatjuk: az emberiség bizonyára nem fogyaszt elegendő csokoládét...
Ezen a híren is vinnyogtam egy keveset: hogyan pucoljunk nagy mennyiségű krumplit gyorsan? Kiderült, szükséges a krumplin kívül egy vödör, egy locsolótömlő, egy fúrógép és egy WC kefe. A folyamat pedig a következő: a WC kefe nyelét fogjuk be a fúrógépbe és működtessük a szerkezetet olyképpen, hogy a vödör vízben pancsikoló burgonyák közé nyomjuk a pörgő kefefejet. Jó tanácsot is kaptunk: lehetőleg a kertben végezzük a műveletet, mert a vödörben ugrabugráló krumplik szanaszét fogják pocsolyázni a tömlővel folyamatosan pótolt vizet. Az igazán mosolygerjesztő dolog mégiscsak az volt, hogy a cikk kihangsúlyozta: lehetőleg új (!) WC kefét használjunk.
A hír: autóklíma tisztítás olcsón, házilag. A cikket nem is olvastam el, annyira magával ragadott a mellékelt kép, amely a hercegi párt mutatta: Vilmost és Katalint, amint babakocsit tolnak. Csak a hőség miatt nem értem az összefüggést?
Másnap ugyanaz a kép: a hercegi pár a babakocsival – csak a hirdetés más. Olyan Skoda készült, amitől leesik az állad! Á, ezt értem! Bár nem látom az emblémát, de vélhetően Skoda márkájú a babakocsi…
A hír: teljes jogú polgároknak számítanak a háziállatok. Ha méltatlan körülmények között élnek, nélkülöznek, vagy bántalmazást kell elszenvedniük, a város kiemeli őket szorult helyzetükből és gondoskodik róluk. Természetesen az állatvédőké a kezdeményezés, melyet a vezetőség egyhangú döntéssel rendeleti szintre emelt. Kár, hogy az a város Spanyolországban van… Ennek ellenére remélem, hogy az állatvédők hamarosan kiterjesztik áldásos működésüket az egyfejű, kétlábú, csőrtelen élőlényekre is…
Küldök egy ételreceptet (bátrabbak kipróbálhatják)
Flambírozott lila káposzta vörösborral
A recept ki lett próbálva, tanúsíthatom: működik. Az étel, melyet bátran ajánlhatok rántott, sütött, párolt vagy pácolt-grillezett húsokhoz köretnek - különlegesen finom volt.
Nézzük a hozzávalókat, meg az elkészítés menetét.
Egy darab lilakáposzta, egészben. Hogy mekkora? A család létszámától és gyomorbőségétől függő.
Ezt, ha nincs megfelelő káposztaszeletelő készülék, akkor türelemmel, kézzel és késsel, vékony szeletekké alakítjuk. Megsózzuk, ízlés szerint (ez egy jól bevált régi mértékegység), majd a sóval összegyúrjuk.
Míg a káposzta néhány percig a sóval barátkozik, van időnk előkeresni a háztartás legnehezebb lábosát (ez fontos!). Az öntött vasból készült, bár a nehéz kritériumának tökéletesen megfelelne, de mivel a fülei hajlamosak felforrósodni - így mégsem lesz jó. Keressünk tehát fémből készültet, de a fogantyúi legyenek fából, vagy biztosan hőálló műanyagból (megszívlelendő tanács, sok bajt elkerülhetünk így!).
A megfelelő lábosban készítsünk egy-két evőkanál olajból és egy-két evőkanálnyi kristálycukorból karamellt. Ehhez hő is szükségeltetik, tehát gyújtsuk be az edény alatti gázlángot. Vigyázat, a termék, ne váljon négerbarnává, csupán félvér legyen!
E recept szerint ilyenkor kell a karamellhez hozzáadni egy kevés vizet.
Bizonyos jelenségekre jobb, ha lélekben előre felkészülünk! A karamellszínű, forró cukrozott olaj, a hideg víztől irtózva, nagy valószínűséggel köpködni fog. Nemcsak a főzést végző személyre, hanem a lábos körül mindenhová. Ha ilyenkor lekapjuk az edényt a gázlángról, az jót tesz az étel minőségének (lám, lám milyen fontos a hőálló fogantyú!). Eközben, a korábban csupán centiméternyi gázlángocskák azonnal arasznyivá nőnek, és az ajándékba kapott, olajos, éghető cukrot valóban lángolóvá is alakítják, majd azonnal visszaköpködik a lábosba. Ez az oda-vissza pingpongozás addig tart, míg a főzőedényben (belül), ki nem gyullad a tűz. Ekkor kell a lábost, nem lezserül, oldalvást eldobni, mert akkor jó eséllyel felgyújtaná a szomszédos tálalószekrényen halmozódó újságokat, hanem a tűzhely mellé leejteni. Most mutatkozik meg igazán a „nehézedény” nagy előnye, mert az nem röppenni vágyik, hanem inkább zuhanni.
Itt álljunk meg egy pillanatra! Ha valakinek a konyhájában műanyagpadló van, javaslom, más recept szerint készítsen párolt káposztát, vagy ha mégis ragaszkodik eme, leírthoz, akkor még a káposzta szeletelése előtt cseréltesse ki azt, kőburkolatra. Ellenkező esetben a műanyag padlóbevonat, még hosszú ideig őrizné magán a krátert, a forrólábos-fenéklenyomatot.
Ha már idáig eljutottunk; azaz, a padlón pihen a magából lángokat prüszkölő edény… Vérmérséklet szerint egyesek sikíthatnak miként a hullámvasúton, másokból előtörhet az egyébként nem használatos, mégis meglévő nyomdafesték-elhárító szókincs egy részlete. Eközben a csörömpölésre (és egyéb hangjelenségekre) berobban a konyhába az egész család.
A recept szerint ekkor kell a még mindig tűzijátékot produkáló, földön fekvő lábost, nagy áhítattal körbeállni. Akár egy különleges totemállatot.
A konyhában ez idáig magányosan tevékenykedő, kezdő háztartási szakácsot, a család, azonnal középhaladónak minősíti. Az étel minősége ugyan még nem kikövetkeztethető, viszont a jó reflexek, melyek elhárítottak egy csúf konyhatüzet, mindenképpen nagy dicséretet érdemelnek.
Eközben a karamellből elfogy a nedvtartalom, se nem prüszköl, se nem köpköd tovább, és meglepő módon a színe olyan maradt, amilyen volt. Viszont a fakanál mozdíthatatlanná vált. A lassan hűlő karamell, amely eddig kavarható volt, most már nem, és ragaszkodik ahhoz, hogy a fakanál az övé.
A család tagjai közös döntést hoznak: most kell a szilárd karamellre rádobálni, a sótól, kevéske nedvet eresztett káposztát. Így a lábos újra elfoglalhatja a hagyományos főzés színterét, azaz, a tűzhelyt, hiszen kifogyva az extra adag éghető anyagból, a gázlángok is visszanyerték már, korábbi, szerény méretüket. Ekkor már lehet fűszereket is ráhelyezni a káposztára. A régi, jól bevált mértékegység, azaz; ízlés szerint: egy kevés őrölt borsot, köménymagot, és kevéske ecetet. Szükség szerint (megint egy jól használható, régi mértékegység), esetleg még egy kis vizet is. Aggodalomra semmi ok, a karamell, a kövön tartózkodástól és a konyhahőmérsékletű káposztától totálisan lehűlt, így korábbi köpködhetnékjét elfelejtette.
A megfelelő ideig (egy újabb, hasznos mértékegység) történő párolás után, a fakanál, elvehető az ételtől, mert az újra folyékonnyá vált karamell amnéziás lett és elengedi; a káposzta így már megkavarható, és hamarosan fogyasztható.
Hogy hol van a receptben ígért vörösbor? Az, már sehol! Ugyanis a középhaladó, meg a segítő családtagok, a nagy ijedtségre magukba töltötték.
Álljon itt afféle hitvallásként a következő kis történet:
Mindenki kapaszkodik
Az újszülött bárki ujjába, aki odanyújtja.
Boldog asszony a társ kezébe és viszont.
Öregember a járókeretbe, íróember az olvasóba, páciens a fogorvosi szék karfájába, meg a gumóvá gyűrt zsebkendőbe.
Tanárember a krétájába, karmester a pálcájába, a dohányos a kis rudakba, festő az ecsetbe, szobrász a vésőbe, bűvész a nyúl fülébe, sziklamászó a biztosítókötélbe.
Ám lehet kapaszkodni a valóságban nehezen megragadható dolgokba is. Ily módon kapaszkodik a diák a megszerzendő tudásba, hívő a hitébe; a légtornász pedig elhiteti velünk: cseppnyi időre képes a levegőbe is.
Na és a pityókás?!
Hosszasan válogat, hogy az előtte imbolygó néhány villanyoszlop közül, melyiket is kellene megragadnia, s mikor végre sikerül a megfelelőt megtalálni, elgondolkodik picit: a 12 fröccsel nem volt semmi baj, de a tizenharmadikat – tán pont a szerencsétlen szám miatt – már nem kellett volna meginnia...
Pillanatnyilag még úgy működünk a bloggal együtt akár a kezdő táncosok. Azaz, egymás lábában orra bukunk, de majd hamarosan elsajátítjuk a koreográfiát.
Ígérem, igyekszem gyakran egy-egy újabb szösszenettel jelentkezni :-)